Az elhíresült coming out (kijövetel), azaz hogyan mondjam el, nagyon sokakat foglalkoztató kérdés. Nehéz olyan alapelveket felállítani amit ha végrehajtunk, akkor elfogadnak minket. De érdemes elolvasni, talán azért is, mert így nagyobb rálátással nézhet a probléma elé az, akit érint.


Fej

Az itt közölt cikk magánvéleményeket tartalmaz. Felhívom a figyelmet, hogy csalok! Ugyanis csalhatatlan én sem vagyok és tanárbácsi sem:). Az itt leírtakkal ismét csak elgondolkodtatni szeretnék MÁSokat...


Tor

Okkal, vagy ok nélkül, de sokan kritizálnak engem is a rejtőzködésem miatt. Igen én sem mondtam el a környezetemnek még, hogy mi is a helyzet velem. Megmondom õszintén engem nagyon zavar a rejtõzködés, az örökös bujkálás a féligazságok és a hazugságok. Sajnos azonban félek /ezt így brutálisan mondom, bele a kamerába.../. De mitõl is félek én? A farkastól?:)) Realitás szerintem, hogy hátrányos megkülönböztetés van, ma Magyarországon. Nem hivatalosan, hál' Istennek azon már túlléptünk, de az emberek gondolkodásában igenis így van. Valahogy nem tartják teljesértékû embernek azokat sokan, akik kicsit eltérnek a környezetüktõl. Az alkalmazkodás mechanizmusa miatt mennyire nehéz megõrizni önmagunkat a többiekkel szemben! Mindannyian igényeljük, hogy mások is elfogadjanak, de a meggyõzõdésünk egyéni, a sajátunk, még akkor is ha a nyáj azt bégeti: „nem heeelyeees” Ezért saját irányultságunk elfogadtatása természetszerûleg magunkkal kezdõdik. A továbbiakban sajnos mindenki rejtõzködéssel kezdi és valamily
en formában feltárja a lelkét a hozzá hasonló közelálló embereknek. Ez bizony abszolút nem könnyû folyamat és szerintem az lenne a helyes, ha nem kellene már végre ilyen lelki problémákkal törõdnünk. Persze akkor nem is lenne dolgom és totál elhülyülnék a semmittevésben...


Potroh

Ide olyan emberek leveleit várom, akik elmondják õk hogyan rejtõzködnek, illetve hogyan tárták fel másságukat (név nélkül, rangrejtve, beleeggyezve, lényeget kiemelve:)))).



I.

En 18 eves voltam, amikor a szuleim elott szint vallottam. Nem volt konnyu idoszak. Ket evig tartott, mire edesanyam kulonosebb feldultsag nelkul tudott szot valtani a temarol. Akkortajra esett az elso szerelmem is, ami csak tovabb bonyolitotta a helyzetet. Akkor azert meg en sem voltam annyira nagyon biztos magamban. De mar akkor is nagyon akartam a fiukat, az biztos :) 21 evesen elkoltoztem otthonrol, hogy ne .... kelljen leelnem az eletem, ahol addig, es mereszen alberletbe vonultam. A szuleim nagyon sokat segitettek ebben is, mert magamtol nem nagyon boldogultam volna. A szuleimmel valo viszonyom nagyon jo maradt, abszolut tamogatnak mindenben, csak feltesbol nem helyeslik, hogy mindenki tudja rolam...(a baratommal mar voltunk a tv-ben, arccal meg minden, vallalva, hogy egyutt elunk es melegek vagyunk, meg voltam a radioban is mint egy meleg, aki elmeseli milyen volt a 'Gay America'...)



II.

Eleinte fel sem fogtam, késõbb, miután tudatosult bennem ez a jelenség iszonyúan megrémültem. Félek ettõl az egésztõl. Úgy érzem, hogy ez egy undorító, elítélendõ dolog. Szeretnék megváltozni és ismét a lányokkal foglalkozni, de nem megy. Nem érdekelnek. A fiúk sokkal szebbek, esztétikusabbak, kellemesebbek és jobban kijövök velük. Már nem tudom, mit élveztem a lányokban annak idején. Jó lenne ismét heterónak lenni, de ugyanakkor szeretek „buzi” lenni. Annak ellenére, hogy nem igazán nagy tapasztalatom van ezen a téren és életem legnagyobb csalódása, pofára esése is egy fiúhoz kötõdik. Nem sikerült még megemésztenem, elfogadnom azt, hogy ilyen lettem. Ki nem állhatom magam ezért. Ez van. Nem akartam otthon színészkedéssel foglalkozni, ezért elmondtam mindent. Persze a reagálás elég furcsa volt. „Ki lehet ebbõl gyógyulni” volt a válasz. Hát sajnos (vagy szerencsére?) ez nem úgy megy, hogy az ember bevesz egy tablettát és másnap reggel „egészségesen” ébred fel. Mindenesetre én nem k
önnyebbültem meg attól, hogy elõjöttem a farbával. Otthon nem éreztetik velem a dolgot, nem az a baj. Én abban reménykedtem, hogy ha majd elmondom, felfedem magam, akkor minden más lesz. De ez nem így van. Ha az embernek nincs meg a biztos háttere, egy szeretõ barát, egy igaz társ, semmit sem ér az egész...



III.

Szia kedves Sasi!

Én nem igazán értem, minek ez a nagy felhajtás a coming outok körül. Az a closet szó egy féltve õrzött titkot, zugot jelent magyarra fordítva, és ebbõl kell kijönni. De én azt kérdezem: minek egyáltalán belemenni? Mennyivel feltûnõbb, amikor ott titokban próbálsz udvarolni valakinek, és az a valaki utána elterjeszti rólad, hogy mit tettél, mint mikor nyíltan hangoztatod buzi hajlamaidat! Egyesek bezárkóznak a maguk kis világába, és azt hiszik, hogy a buzit alapvetõen mindenki megveti - járnak szórakozni, hetero fiútársasággal, de nem merik még poén szinten sem felvállalni. Utána eljutnak egy homotársaságba, valamelyik klubba, vagy ide a #gay.hura, és itt nyílik fel a szemük, itt érzik magukat szabadnak. Idõvel pedig még azt is ki merik jelenteni, hogy õk hetero társaságban nem is tudják jól érezni magukat. Na ezeket a buzikat még én is megvetem... Nem kell elvonulni a világtól (na jó, azt azért nem írom ilyen kontextusba, hogy remeteéletmódot folytatni :))), egyszerûen hozzá kell szoktatni a világot ehhez. Ne
m igazán titokban kell vallomást tenni a legközelebbi barátnak szerintem. Társaságban elõször is valamilyen népszerûségre teszel szert - azt hiszem, erre mindenki képes, ha gátlásait leküzdve extrovertálttá válik. Nem kell vezérkosnak lenni, csak kedveltesd meg magad! Utána poén szinten néha belököd a buzi-dumát, kezdetben kevésszer, késõbb egyre sûrûbben. De ugyanakkor sosem mondod ki egyértelmûen, buzi vagy-e vagy sem. Ha bárki felteszi ezt a kérdést, kitérõ válasszal felelsz. Néha lehet perverzkedni is, mert az ember alapvetõen egy léha :) Aztán a "jó buzik" is egészen könnyen elõ tudják adni a "rossz buzit" a Kék Osztriga-bárból. A lényeg az, hogy a poénok ne térjenek el alapvetõen a valóságtól - ezáltal lesz az elõadásmód eredeti. Egyre többen (röhögve) rád fogják mondani, hogy buzi vagy, de ezt igazából poénnak szánják. Ezzel azt fejezik ki, hogy milyen jól el tudod játszani a buzit, milyen eredeti poénjaid vannak - mennyire szimpatikus vagy nekik! Ugyanakkor akaratlanul is felépül a kétely bennük, hogy
vajon nem lehet, hogy tényleg az vagy-e? Ezt te tovább szítod a kitérõ válaszokkal. Egy idõ után már jópáran álmatlanul azon fognak gondolkodni, hogy ez a gyerek most tényleg buzi-e, vagy sem.. Nem tudják egyértelmûen eldönteni, de nyitnak afelé, hogy az vagy, és ha egyszer bejelented, nem fogja õket megütni a hír. Valahogy viszont mégis afelé húznak, hogy "ilyen jó fej nem lehet buzi". Utána egyszer valahogy bejelented. Megjelensz egy sráccal, nyilvános csók, vagy bármi (na azért bármi egy kocsmában lehetõleg ne ;))). Hát ilyen jó fej is lehet buzi... Megvolt a coming out, senki sem omlott össze, és fontosabb nekik az elõzõ mondatból az ilyen jó fej, mint a buzi... Elvégre egy buzinak nem minden esetben az elsõdleges, meghatározó tulajdonsága az, hogy buzi. Ha mégis, és fõ életcélja egy "buzikarrier" befutása, akkor ássa el magát jó mélyre... A lényeg az, hogy fokozatosan kell adagolni, nem célravezetõ a drasztikus, hirtelen módszerek alkalmazása - azáltal mindenki összetörik, te is, barátaid is, jópár have
rt könnyen elveszíthetsz, elterjedhet rólad a városban (kisebb városokban igen szépen terjed a hír...). Nálam egy ilyen coming out másfél évet vett igénybe. De nehogy azt higgye bárki is, hogy csupa megaláztatás volt az életem! Az egész gimnázium sejtette rólam, de senki sem került el, sõt, még vonzottam is a jónépet, é például az igazgatónk direkt a szókratészi szerelemeszménynek szentelt egy filozófiaórát, vadul vigyorogva közben... Ismerõseim mind próbáltak visszavágni a poénokra, nem botránkozott rajta meg senki. Én mondom: hálás téma a buzitéma... Szóval rólam az egész város tudja, kivéve a szüleimet. Valahogy olyan nyílt titok, hogy senki sem mondja meg nekik. Valószínû, hogy nekik mégis komoly beszélgetésben adnám le. Ha leadnám. De nem látom értelmét - egyrészt biszexuális vagyok, másrészt annyi mindent nem tudnak rólam, nem ez a legfontosabb közülük... Most elnézést szeretnék kérni, ha a "buzi" szó használatával megsértettem bárkit is - egyszerûen nem szeretem a "meleg" és egyéb ízetlen, árnyaló szav
akat... Azt meg olyan hosszú leírni, hogy homoszexuális.
Minden jót!



IV.

Szia Sasi!
Egy kicsit elgondolkoztatott a fenti levelek tartalma, es mint igen friss coming outos, ugy gondoltam leirom a
velemenyemet. Az en "KO"-m. egy hete tortent. A helyzet ugy hozta, hogy megtalaltam eletem parjat. En egy honapja kulon koltoztem a szuleimtol, es a parom felig meddig odakoltozott hozzam. Ez eleinte eleg nagy gond volt, mert a szuleimnek volt kulcsa es elofordult, hogy majdnem az agyban talaltak, mikor eljottek hozzam. Szoval tudtam, hogy ez nam fog menni
sokaig, es el szerettem volna kerulni, egy mindenki szamara kellemetlen talalkozast. Tobbszor akartam elmondani, de nem
akart menni. Aztan egyszer /egy hete/ haza mentem. Otthon annyit tudtak, hogy van valakim, de nem is sejtettek, hogy
az illeto fiu. Persze jottek a kerdesek,hogy mi van a parommal, es mikor mutatom be vegre. Es aljott az a pillanat
amikor ugy ereztem, hogy nem birom tovabb a szinjatszast. Megmondtam. Anyam nagyon rosszul fogadta, de inkabb csak nem tudta felfogni. Jottek a szokasos kerdesek : "hol rontottam el, ez betegseg, amit meg lehet gyogyitani" stb. Apam nem
volt othon, es anyu azt mondta, hogy nem is mondja el neki, mert belerokkanna. Viszont a noveremnek O akarta elmondani.
Pont tegnap hivott fel a noverem es kozolte, hogy megtudta, es apamnak is elmondtak. En megkonnyebbulest ereztem. A
barataim, akiknek mar elmondtam, mind elfogadtak, de szerintem a coming out inkabb iagazan a szulokre vonatkozik.
Nekik nehez ezt elmondani, hisz egy barat, ha nem erti meg, akkor nem is igazi barat. Egy szulo viszont mas. En utaltam "rejtozkodni", alapveto tulajdonsagom, hogy vallalom magam. Talan ezert is van, hogy egy csatis baratom szavaival elve "fel eve vagyok buzi" es maris tulestem a dolgon. Viszont igy konnyebb !! SOKKAL !!!!


V.

>>>

Én egy 19 éves vidéki fiú vagyok. Kisvárosban élek. Testvérem nincsen. Körülbelül 12 évesen tudatosult bennem, hogy én bizony a fiúkat szeretem. Az addig felépített jövpképem egy szempillantás alatt foszlott semmivé. Szorongás fogott el, hogy én is a társadalmunk egyik sokszor megvetett csoportjához tartozom. Az is félelemmel töltött el, hogy meg kell nyíljak szüleim, rokonaim és barátaim előtt. Nem tudom miért, de akkor úgy éreztem, hogy csak ez az út járható és mindenféleképpen el kell mondanom nekik, bármit is szóljanak hozzá. Egyedül csak azt nem tudtam, hogy mikor hozakodjak ezzel elő. Különféle határidőket szabtam magamnak, általában szülinapokhoz kötve.

Teltek az évek, s valahogy egyik születésnap után sem akaródzott elmondani otthon. Úgy 15 éves koromban pedig már nem is foglalkoztatott a dolog, nem is gondoltam rá, így a coming outom kitolódott 18 éves koromra. A szüleimnek mondtam el először. Persze külön-külön. Apámmal kezdtem. Tőle féltem jobban, de valahogy mégis így hozta a sors... Elfogadott. Azt mondta, hogy "én akkor vagyok boldog, ha te boldog vagy". Bár nem értette, hogy valójában mi is ez és mivel is jár. Hosszasan magyaráznom kellett, hogy nem kamaszkori, múlandó állapot ez és hogy valójában honnét is tudom ezt magamról olyan biztosan. De végülis csont nélkül elfogadott, viszonyunk azóta sem változott, talán jobb is lett kicsit.

Anyám más tészta, mint utóbb kiderült. (Azt elfelejtettem mondani, hogy szüleim elváltak és anyámmal élek.) Egyik este történt. Tv-t néztünk. Gondoltam most vagy soha, s így szóltam: "Anya, mondanom kell valamit!" Kíváncsian rámtekint és belekezdek. Először sírt, aztán szinte ugyanaz játszódott le, mint apámmal. Betegség, mennyire biztos ez, divatból csinálom-e, stb. Fájt neki, hogy nem lehet unokája. Magában kereste a hibát és ilyen kérdéseket tett fel magának, hogy "Miért pont az én fiammal?" Egy-két napig meglehetősen maga alatt volt, de az idő rengeteget segített. Teljesen elfogadott. A régi kérdést: "Na és mi van a lányokkal?" új váltotta fel: "Van barátod?". Csak egy szépséghibája van a dolognak. Mégpedig az, hogy a remény folyton ott pislákol gondolatai legmélyén. Valószínűleg élete végéig bízni fog abban, hogy a fia egy nővel állít majd haza...

Azóta elmondtam a rokonság egy részének, nem volt elutasítás A haverjaim is tudják már rólam és elfogadtak. Nem fordultak el tőlem, igaz barátnak bizonyultak. Egyre több ember tudja rólam, mégpedig tőlem. Van, aki nem érti, minek kell neki tudnia erről, van, aki bizalmasabb azóta velem, van, aki egyszerűen csak elfogadott és van, aki félt, de egy közös bennük, továbbra is szeretnek. Nem azt mondom, hogy mindenkinek tudni kell rólad, hogy milyen is vagy valójában. De szerintem kár megfosztani csalástagjaidat, barátaidat... attól, hogy kimondhassák: "Nem változik ettől még semmi!", s hogy ugyanúgy szerethessenek, mint azelőtt; és magadat pedig attól, hogy átélhesd azt, mikor kimondják: "Elfogadom!". Leírni sem tudom, milyen hihetelen érzés (legalább is nekem), mikor látom, hogy szeretteim 5-ösre vizsgáznak emberségből, szeretetből!

el_Nino
"Ez az én kis történetem, remélem segíthet valakinek önmaga felvállalásában!"
<<<


Sasi